Múlt és terhek. „Az emberi elme képtelen, pontosabban fogalmazva: nem hajlandó szélnek ereszteni, nem akarja letenni a múltat.
Tanmese
Gyönyörűen szemlélteti ezt a két zen szerzetes, Tanzan és Ekido története, akik olyan úton lépdeltek, amely a heves esőzés hatására rendkívül sárossá vált. Egy falu közelében találkoztak egy fiatalasszonnyal, aki éppen az úton próbált átkelni, ám a sár olyan mély volt, hogy az tönkretette volna a selyem kimonóját. Tanzan azonnal a karjaiba kapta a hölgyet, és átvitte az út másik oldalára.
A szerzetesek csendben folytatták útjukat. Öt órával később, amint közeledtek a számukra szállásul szolgáló templomhoz, Ekido nem tudta tovább visszatartani magát, és kifakadt: Miért cipelted át azt a lányt az úton?! Nekünk szerzeteseknek nem szabad ilyesmit tennünk!
A lányt én már több órája letettem – felelte Tanzan. – Te még mindig cipeled?
Most képzeld el, milyen lenne az élet azok számára, akik állandóan azt tennék, amit Ekido! Nem tudnák, illetve nem lennének hajlandóak belül elengedni a szituációkat, s magukban így egyre több terhet halmoznának föl.
Ha ezt elképzelted, máris képet kaptál arról, hogy milyen is az élet a bolygónkon élők többsége számára, hogy elméjükben a múlt milyen hatalmas súlyú terhét cipelik folyton.
A múlt terhei
A múlt emlékként él benned, terhek, ám az emlékek önmagukban még nem jelentenek problémát. Történetesen emlékezés révén tanulunk a múltból és a múltban elkövetett hibákból.
Ha az emlékek – más szóval: a múlttal kapcsolatos gondolatok – teljesen eluralnak, csak ekkor válnak teherré, ekkor lesznek problematikusak, és ekkor válnak éntudatod részévé.
Ez esetben a személyiséged, amit a múlt kondicionált, a börtönöddé válik. Emlékeid éntudattal ruházódnak fel, és a történetedet tekinted önmagadnak. Ez a „kis én” egy illúzió, ami eltakarja valódi identitásodat: az idő és forma nélküli jelenlétet.
A történeted azonban nem csupán mentális, hanem emocionális emlékből – folyamatosan újra átélt, régi érzelemből – is áll.
Hasonlóan a szerzeteshez, aki a gondolataival táplált neheztelésének a terhét öt órán keresztül cipelte, a legtöbb ember hatalmas súlyú, fölösleges – gondolati és érzelmi – málhát hurcol egész életében.
Sértettségükkel, bánkódásukkal, ellenségeskedésükkel és bűntudatukkal önmagukat korlátozzák.
Érzelmi gondolkodásuk az énjükké vált, ezért belecsimpaszkodnak a régi érzelembe, mert az erősíti az identitásukat.
Mivel az emberek hajlamosak állandósítani régi érzelmeiket, szinte mindenki hurcol az energiamezejében fölhalmozott régi érzelmi fájdalmat, amit én „fájdalomtestnek” nevezek.
Új minták tanulása – a szárnyaink csapkodása
Megtehetjük azonban, hogy nem növesztgetjük tovább a már meglévő fájdalomtestünket.
Megtanulhatjuk „szárnyaink csapkodásával” megtörni a régi érzelem fölhalmozásának és fenntartásának szokását, függetlenül attól, hogy valami tegnap vagy harminc évvel ezelőtt történt.
Megtanulhatjuk, hogy az elménkben ne tartsunk életben helyzeteket és eseményeket, hanem figyelmünket állandóan a tiszta és időtlen jelen pillanatra tereljük vissza, ahelyett, hogy holmi mentális film produkálásába keverednénk.
Akkor már maga a jelenlétünk lesz az identitásunk, s nem gondolataink és érzelmeink.
Soha semmi sem történt a múltban, ami megakadályozhatná, hogy most a jelenben legyél; és ha a múlt képtelen megakadályozni, hogy most jelen légy, akkor ugyan milyen ereje van a múltnak?”
(Részletek Eckhart Tolle: Új föld. Ráébredni életed céljára című könyvéből.)
