A víz majd eloltja azt, amit a tűz írt

A mágikus pillanat

Kockáztatnunk kell. Csak akkor érthetjük meg az élet csodáját, ha hagyjuk, hogy a váratlan megtörténjen.

Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól.

De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot.

Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől.

Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek.

A boldogság sokszor áldás – de általában meg kell harcolnunk érte.

A mágikus pillanat segít, hogy megváltozzunk, és elinduljunk az álmaink után. Lehet, hogy szenvedni fogunk, nehéz pillanatokat élünk át, és sok csalódás ér – de ennek egyszer vége lesz, és nem hagy gyógyíthatatlan sebeket.

És amikor túl vagyunk mindenen, emelt fővel tekinthetünk vissza.

Szerencsétlen, aki nem mer kockáztatni.

Lehet, hogy soha nem csalódik, soha nem ábrándul ki, és nem is szenved úgy, mint azok, akik egész életükben egyetlen álmot követnek.

De amikor visszatekint – hiszen mindannyian visszatekintünk – meghallja, amit a szíve súg: „Mit csináltál azzal a rengeteg csodával, amit Isten elhintett a hétköznapjaidban? Mit csináltál azokkal a talentumokkal, amelyeket rád bízott a Mestered? Elástad mindet egy mély gödörbe, mert féltél, hogy elveszíted őket. Íme hát az örökséged: a bizonyosság, hogy eltékozoltad az életed.

Szerencsétlen, aki hallja ezeket a szavakat.

Mert ettől kezdve már ő is hinne a csodákban, életének mágikus pillanatait azonban örökre elveszítette.

A Piedra folyó partján ültem és sírtam.

A legenda szerint minden, ami ebbe a vízbe hullik – a falevelek, a bogarak, a madártollak –, a folyó fenekén kaviccsá változik. Ó, ha kitéphetném a szívemet a keblemből, és belehajíthatnám az áradatba!

Nem volna többé fájdalom, sem szenvedés, sem emlékek.

A Piedra folyó partján ültem, és sírtam.

Hideg téli nap volt, és éreztem, ahogy a könnyeim lecsorognak az arcomon, azután elvegyülnek a jeges vízzel, amely a lábaim előtt hömpölyög. Valahol ez a folyó is csatlakozik majd egy másikhoz, aztán megint egy másikhoz, míg végül – távol a szememtől és a szívemtől – ez az összes víz beleömlik a tengerbe.

Folyjanak hát minél messzebbre a könnyeim, hogy a kedvesem soha ne tudja meg, hogy sírtam miatta.

Folyjanak minél messzebbre a könnyeim, hogy elfeledhessem a Piedra folyót, a kolostort, a templomot a Pireneusokban, a ködöt, és az egész utat, amit megtettünk.

Hadd felejtsem el álmaim országútjait, hegyeit és mezőit. Álmaimat, amelyek az enyémek voltak, és amelyekről mégsem tudtam.

Emlékszem a saját mágikus pillanatomra, amikor egyetlen „igen” vagy „nem” megváltoztathatta volna az egész életemet. Úgy tűnik, mintha réges-rég történt volna, pedig csak egy hete volt, hogy megtaláltam és újra elvesztettem a szerelmemet.

A Piedra folyó partján írtam ezt a történetet. A kezeim teljesen átfagytak, a lábaim pedig folyton elzsibbadtak, és minden pillanatban meg kellett állnom.

Próbálj élni. Az emlékek az öregeknek valók. Lehet, hogy a szerelem idő előtt öreggé tesz, aztán – amikor véget ér az ifjúságunk – újra megfiatalít. De hát hogyne emlékeznék azokra a pillanatokra?

Ezért írtam le mindent: hogy a szomorúságot nosztalgiává, a magányt emlékezéssé szelídítsem.

Hogy amikor befejezem ezt a történetet, amelyet önmagamnak mesélek, bedobhassam a Piedra folyóba – mert ezt tanácsolta a nő, aki befogadott és segített talpra állnom.

S talán – ahogy egy szent nő mondta – a víz majd eloltja azt, amit a tűz írt.

Minden szerelmi történet ugyanarról szól.   

(Részletek Palo Coelho: A Piedra folyó partján ültem, és sírtam című könyvéből.)

Written by