A légzés gyógyító ereje

Már az emberiség hajnalán is használtak különböző légzéstechnikákat vallási és gyógyító célokra. Az ősi és iparosodás előtti kultúrákban a lélegzet és a légzés nagyon fontos szerepet játszottak a kozmológiában, a mitológiában és a filozófiában, s ugyanakkor a rituális és spirituális élet fontos eszközei voltak.

“A légzést a történelem kezdete óta a test, az elme és a szellem közötti kapcsolatnak tekintette gyakorlatilag minden nagyobb pszichospirituális rendszer, amely meg akarta érteni az emberi természetet. A különböző nyelvekben használt szavak jól tükrözik mindezt.

Az ősi indiai irodalomban a prána szó nemcsak a fizikai lélegzetet és a levegőt jelentette, hanem az élet szent lényegét is. A hagyományos kínai orvoslásban a csi szó egyaránt utal a kozmosz lényegére és az életenergiára, de egyúttal arra a levegőre is, amit a tüdőnkbe szívunk. A japán nyelvben ennek a ki a megfelelője. A ki rendkívül fontos szerepet játszik a japán spirituális gyakorlatokban és a harcművészetekben. Az ókori Görögországban a pneuma szó egyaránt jelentett levegőt vagy lélegzetet és szellemet vagy az élet esszenciáját. A görögök számára a légzés szoros kapcsolatban állt a pszichével. A phren szót egyformán használták a rekeszizomra (diaphragma), a a légzésben szerepet játszó legnagyobb izomra és az elmére. Az ősi héber hagyományban ugyanaz a szó –  ruach – jelentette a lélegzetet és a teremtő szellemet; felfogásuk szerint a kettő ugyanaz. Latinul ugyanazt a szót használták a lélegzetre és a szellemre: ez a szó a spiritus volt. A szláv nyelvekben is ugyanaz a nyelvi gyöke a szellemnek és a lélegzetnek.

Már évszázadok óta ismert dolog, hogy különböző légzéstechnikákkal befolyásolni lehet a tudatot. A különböző ősi és nem nyugati kultúrákban nagyon széles skálán mozog a légzés tudatos felhasználása a drasztikus beavatkozásoktól a különböző spirituális hagyományok finom és körmönfont gyakorlatáig. Az esszénusok által gyakorolt eredeti eredeti keresztelés során sokáig víz alá nyomták a beavatandót, amitől az illető erőteljes halál- és újjászületés-élményen esett át.

A légzésritmus mindkét szélsőséges változata – a szapora légzés és a légzés hosszú visszatartása, illetőleg a kettő váltogatása – erőteljes tudatmódosító hatással jár.

Az efféle nagyon kifinomult és jól kidolgozott módszereket megtaláljuk az ősi indiai légzéstudományban, a pránajámában. Az erőteljes légzésen vagy a légzés visszatartásán alapuló konkrét technikák részét képezik a kundalini-jógának, a szidhha-jógának, a tibeti vadzsrajána buddhizmusnak, a szúfik gyakorlatának, a burmai buddhista és taoista meditációnak és még sok más spirituális hagyománynak. A szótó zen buddhizmusnak (sikantaza) és bizonyos taoista és keresztény gyakorlatokban finomabb technikák jutnak szerephez, amelyek a légzéssel kapcsolatos különleges tudatosságot hangsúlyozzák a légzésritmus megváltoztatása helyett. A légzés mélységét és ritmusát közvetett módon befolyásolják olyan rituális művészi előadások, mint a bali majomtánc vagy kecsak, az inuit eszkimó torokének és a kírtanok, badzsanok éneklése, s a szúfi kántálások.

Az anyagnyelvű tudományban a légzés elvesztette szakrális jelentését, és megfosztották a lélekkel és a szellemmel való kapcsolatától. A nyugati orvoslás csupán az egyik fontos élettani funkciót látja benne. A különböző légzésmanővereket követő testi és lelki megnyilvánulásokat mind kórosnak bélyegzik. A szapora légzésre adott testi-lelki reakció – az ún. hiperventillációs szindróma – kóros állapotnak számít, nem pedig hatalmas gyógyító erőt magában rejlő folyamatnak. Amikor spontán módon jelenik meg a hiperventilláció, akkor általában nyugtatókkal, intravénás kalcium-inkekcióval vagy a száj elé szorított zacskóval szokták visszaállítani a légzésritmust.

Az utóbbi néhány évtizedben a nyugati terapeuták felfedezték a légzésben rejlő gyógyító erőt és kidolgoztak olyan technikákat, amelyekkel ezt hasznosítani lehet. Arra a következtetésre jutottunk, hogy elegendő a szokásosnál gyorsabban és hatékonyabban lélegezni, miközben teljes mértékben a belső folyamatokra összpontosítunk.

A konkrét légzéstechnika hangsúlyozása helyett még ezen a területen is a holotróp munka általános stratégiáját követjük: megbízunk a test belső bölcsességében és a belülről érkező jelere figyelünk.

A holotróp légzésben arra biztatjuk az embereket, hogy kezdjék szaporább és valamivel mélyebb légzéssel, és próbálják meg a belégzést és a kilégzést egyetlen körkörös légzési folyamattá tenni. Ha már tart a folyamat, előbb-utóbb megtalálják a saját ritmusukat és légzésmódjukat.

Sokszor sikerült megerősítenünk, hogy Wilhelm Recih megfigyelését, amely szerint az ellenállások és elhárító mechanizmusok a korlátok közé szorított légzéshez társulnak.

A légzés automatikus működésünk, de akarattal is befolyásolható. A légzésritmus szándékos fokozása általában meggyengíti az elhárító mechanizmusokat, és a tudattalan (és tudatfeletti) anyagok elengedéséhez és felszínre bukkanásához vezet.

Pusztán elméleti lapon nehéz elhinni ennek a technikának az erejét és hatásosságát, ha valaki nem volt tanúja, vagy nem tapasztalta meg a saját bőrén.”

(Stanislav Grof: A jövő pszichológiája  – A pszichológia jövője. Budapest, 2008.)

 

Written by