Ne hagyd, hogy az apróságok tönkretegyenek!

“A következő drámai történetet soha nem fogom elfelejteni. Robert Moore, a New Jersey-i Maplewoodból mesélte.  „Életem legfontosabb leckéjét 1945 márciusában tanultam meg. Indokína partjánál, 90 méterrel a tenger felszíne alatt. Egyike voltam a Baya tengeralattjáró nyolcvannyolc főnyi legénységének. A radaron felfedeztük, hogy egy kis japán konvoj tart felénk. Ahogy közelgett a hajnal, lemerültünk, hogy támadjunk. A periszkópon láttam, hogy jön egy romboló, mint kísérő, egy olajszállító és egy aknarakó hajó. Három torpedót lőttünk ki a rombolóra, de nem találtuk el. Mindhárom torpedó szerkezetében valami hiba volt. A romboló nem vette észre, hogy megtámadták és továbbment. Éppen készültünk az utolsó hajót, az aknarakót megtámadni, mikor hirtelen irányt váltott, és egyenesen felénk közeledett. (Egy japán repülőgép észrevett a húszméteres mélységben, és rádión megadta koordinátáinkat az aknarakónak.) Lemerültünk ötven méterre, hogy elkerüljük a felfedeztetést, és felkészültünk a mélyvízi bombákra. Még erősebben lezártuk a fedélzeti nyílásokat, és hogy tökéletesen hangtalan legyen a hajó, kikapcsoltuk a ventillátorokat, a hűtőberendezést és minden elektromos szerkezetet.

Három perccel később elszabadult a pokol. Hat mélyvízi bomba robbant körülöttünk, és lenyomott a tengerfenékre – kilencven méterre. Halálfélelem tört ránk. Kevesebb, mint háromszázötven méter mélységben nagyon nagy a veszély, ha megtámadják a tengeralattjárót – százhetvenöt méter fölött pedig szinte mindig végzetes. És mi alig több, mint fele mélységben voltunk, mint a százhetvenöt méter – a biztonság szempontjából térdig érő vízben. A japán aknarakó tizenöt órán keresztül támadott mélyvízi bombákkal. Ha egy ilyen bomba a tengeralattjárótól hat méterre robban, a robbanás ereje lyukat üt a hajótesten. Több tucat bomba robbant tőlünk legfeljebb tizenöt méterre. Azt a parancsot kaptuk, hogy feküdjünk nyugodtan az ágyunkon, és maradjunk higgadtak. Annyira féltem, hogy alig kaptam levegőt. »Ez a halál – mondogattam magamnak. – A halál… a halál!« A ventillátorok és a hűtőberendezés nélkül a levegő hamarosan harminc fok fölé melegedett; engem viszont a félelemtől rázott a hideg, pedig pulóvert és szőrmebéléses kabátot vettem. Vacogott a fogam. Ragacsos, hideg verejték öntött el.

A támadás tizenöt órát tartott.

Aztán hirtelen vége lett.

A japán aknarakó nyilván kimerítette mélyvízi bombakészletét és elhajózott. Az a tizenöt óra tizenötmillió évnek tűnt.

Magam előtt láttam közben az egész életem. Eszembe jutott mindaz a rossz, melyet cselekedtem, az a sok ostobaság, amin idegeskedtem. Banktisztviselő voltam, mielőtt beálltam haditengerésznek. Idegeskedtem a hosszú munkaidő miatt, a kevés fizetés, az előmenetel kilátástalansága miatt. Idegeskedtem, mert nem tudtam megvenni az otthonom, nem vehettem új autót, a feleségemnek szép ruhát. Hogy gyűlöltem a főnököm, aki mindig kötözködött és szidott! Eszembe jutott, hogy mentem este fáradtan és rosszkedvűen haza, és hogy veszekedtem a feleségemmel apróságokon. Idegeskedtem a homlokomon levő sebhely miatt is – egy karambol emléke volt.

Milyen komolynak láttam mindezt évekkel azelőtt! És milyen abszurddá vált, mikor a mélyvízi bombák robbanása azonnali halállal fenyegetett. Akkor és ott megígértem magamnak, hogyha még egyszer meglátom a napot és a csillagokat, soha nem idegeskedem többé. Soha! Soha!! Soha!!! 

Többet tanultam az életművészetről abban a tizenöt órában, mint négy év alatt a Syracuse Egyetemen.”

szulok2

Az élet nagy megpróbáltatásaival gyakran bátran nézünk szembe – aztán az apróságok, a „hasfájások” tesznek tönkre. Samuel Pepys például beszámol naplójában Sir Harry Vane lefejezéséről Londonban.  Míg Sir Harry fölért a vesztőhelyre, nem az életéért könyörgött, hanem azt kérte a bakótól, hogy vigyázzon a nyakán a fájó, gennyes sebre!

Byrd admirális a sarki éjszaka sötétjében és rettenetes hidegében valami hasonlóra jött rá – az embereit jobban idegesítették a „hasfájások”, mint a komoly bajok. Panasz nélkül bírták a veszélyt, a szűkölködést, a gyakran hetven fok hideget. „De – írja Byrd admirális – ismertem olyan ágytársakat, akik nem álltak egymással szóba, mert mindkettő arra gyanakodott, hogy a másik igyekszik őt kitúrni a helyéről; és volt valaki, aki csak úgy tudott enni, ha az ebédlőben talált egy olyan helyet, ahonnan nem látta a fletcheristát, aki minden falatot harmincszor rágott meg.  A sarkvidéki táborban az ehhez hasonló apróságok a legnagyobb önuralommal rendelkező embert is képesek az őrületbe kergetni.”

Azt is hozzátehette volna Byrd admirális, hogy az apróságok a házasságban is az őrületbe kergetik az embert, és a „világ összes szívfájdalmának felét” ez okozza.

Legalábbis ezt állítják a szakértők. A chicagói Joseph Sabath bíró, aki több mint negyvenezer boldogtalan házasság ügyében döntött, ezt mondja: „A boldogtalan házasság mélyén rendszerint trivialitások bújnak meg“; Frank S. Hogan, New York megye volt főügyésze szerint a büntetőbíróság elé kerülő ügyek fele valami apróságból indult ki. Részeg hetvenkedés, családi veszekedés, egy sértő megjegyzés, egy lekicsinylő szó, udvariatlan cselekedet – ezek az apróságok vezetnek a súlyos testi sértéshez és a gyilkossághoz. Nem sokunkat ér kegyetlen és méltatlan sérelem. Az önbecsülésünket érő apró csapások, a megaláztatások, hiúságunk sérelme okozza a világ minden szívfájdalmának felét.

Mikor Eleanor Roosevelt fiatalasszony volt, „napokig idegeskedett”, ha a szakácsnő elrontotta az ebédet. „De ha ma ilyesmi történik – mondta Mrs. Roosevelt -, csak megrántom a vállam, és elfelejtem.” Még Nagy Katalin cárnő, az önkényuralkodó is csak nevetett, ha a szakács elrontott valamit.

Mrs. Carnegie és én egy barátunknál vacsoráztunk Chicagóban. Míg a húst szeletelte, valamit rosszul csinált. Én nem vettem észre, és ha észreveszem, akkor sem érdekel. De a felesége meglátta, és azonnal rátámadt. „John! – kiabálta – figyelj már oda, hogy mit csinálsz! Hát soha nem tanulod meg, hogyan kell felszeletelni a húst!” Aztán hozzánk fordult: „Mindig rosszul csinálja. Még csak meg sem próbálja!” Lehet, hogy a férje nem próbált tökéletesen szeletelni, de minden elismerésem az övé, mert húsz éve próbál ezzel az asszonnyal élni. Őszintén bevallom, inkább ettem volna virslit mustárral – békében -, mint pekingi kacsát és cápauszonyt a szidalomözönben.

Nem sokkal e vendégség után hozzánk jöttek barátok vacsorára. Mielőtt megérkeztek, Mrs. Carnegie észrevette, hogy három szalvéta nem illik az abroszhoz. „Azonnal a szakácsnőhöz rohantam – mondta nekem később -, de kiderült, hogy a másik három asztalkendő mosodában van. A vendégek már az ajtóban álltak. Nem volt idő újra megteríteni. Legszívesebben sírtam volna! Egyre az járt a fejemben: Miért kell ennek az ostoba hibának tönkretennie az estémet. Aztán arra gondoltam, hogy miért kellene? Úgy döntöttem, hogy ma este igenis jól fogom érezni magam. És jól is éreztem. Inkább higgyék a barátaink, hogy gondatlan háziasszony vagyok, minthogy ideges és kellemetlen. És különben is, úgy láttam, senki sem vette észre.

Közismert jogi kifejezés: De minimis non curat lex – „a jog nem foglalkozik apróságokkal”. Ha lelki békére vágyunk, nekünk sem szabad. Az esetek többségében csak arra van szükségünk, hogy az apróságok ne bosszantsanak tovább, hogy más szemszögből nézzük a dolgot, hogy új, kellemesebb nézőpontot alakítsunk ki. Homer Croy barátom, a Párizst látni kell című könyv szerzője remek példát mesélt erre. Míg egy-egy új könyvén dolgozott, majd beleőrült New York-i lakásában a fűtőtestek recsegésébe. A gőz döngött és sziszegett – és ő is sziszegett kínjában az íróasztalánál ülve.

„Nem sokkal később sátoros felfedezőútra indultam a barátaimmal. Ahogy hallgattam a tűzben ropogó fahasábokat, arra gondoltam, mennyire hasonlít ez a hang a fűtőtestéhez. Akkor miért szeretem az egyiket és gyűlölöm a másikat? Mikor hazamentem, ezt mondtam magamban: A fahasábok ropogása a tűzben kellemes hang; a fűtőtest ropogása majdnem ugyanolyan – most elalszom, és nem idegesítem magam tovább. El is aludtam.

Néhány napig még hallottam a fűtőtest zörejét, aztán teljesen megfeledkeztem róla.

Így van ez sok más aprósággal is. Nem szeretünk valamit, felidegesítjük magunkat rajta, mert túl nagy jelentőséget tulajdonítunk neki…

Disraeli mondta: „Az élet rövid ahhoz, hogy kicsinyesek legyünk.” André Maurois a This Week c. hetilapban azt írta: Ezek a szavak sok kellemetlen tapasztalaton átsegítettek: gyakran olyan apróságokon idegesítjük föl magunkat, amelyekkel nem kellene törődnünk, és el kellene felejtenünk…

Itt vagyunk ezen a földön, csak néhány évtized az életünk, és sok visszahozhatatlan órát fecsérelünk el olyan bajokon töprengve, melyekre egy év múlva már sem mi, sem más nem fog emlékezni. Szenteljük hát életünket méltó tetteknek és érzéseknek, nagy gondolatoknak, igaz szeretetnek, maradandó vállalkozásoknak.

Mert az élet rövid ahhoz, hogy kicsinyesek legyünk.

Periklész kétezernégyszáz évvel ezelőtt azt mondta: „Uraim, túl sokat ülésezünk apróságok miatt”.

Valóban ezt tesszük.

Íme, Dr. Harry Emerson Fosdick egyik legérdekesebb története: egy erdei óriás nyertes és vesztett csatái. Coloradóban, a Long csúcson hever egy hatalmas fa törzse. A természettudósok szerint körülbelül négyszáz évig élt. Csemete volt még, amikor Kolumbusz partra szállt San Salvadorban, és csak növendék, mikor Plymouth-ben letelepedtek a Zarándok Atyák. Hosszú élete során tizennégyszer csapott bele a villám, és négy évszázad számtalan földcsuszamlása és vihara zúgott el fölötte. Mindet túlélte. Végül azonban egy ármádia bogár támadta meg, és a földre döntötte. A bogarak átrágták magukat a kérgén, és fokozatosan felemésztették a fa belső erejét apró, de állandó támadásaikkal. Az erdő óriása, amelyet a kor nem sorvasztott el, villám nem gyújtott föl, viharok nem csavartak ki, végül olyan apró bogarak áldozata lett, melyeket az ember össze tud roppantani hüvelykés mutatóujja között.

Nem vagyunk-e mind olyanok, mint az erdő faóriása?

Nem éljük-e túl az élet ritka viharait, földcsuszamlásait, villámcsapásait, míg szívünket végül kirágja az idegeskedés apró bogara – melyeket összeroppanthatnánk hüvelyk- és a mutatóujjunk között?

Átutaztam a Teton Nemzeti Parkon Wyoming államban Charles Seifreddel, az állami utak felügyelőjével és a barátaival. A John D. Rockefeller-birtokot kerestük fel a parkban. De az az autó, amelyben én ültem, eltévedt, és csak egy órával a többi kocsi után érkezett a birtok bejáratához.

Seifred úrnál volt a magánterület kapujának kulcsa, úgyhogy egy órát várt a forró, szúnyogfelhős erdőben, míg meg nem érkeztünk. A szúnyogok még egy szentet is megőrjítettek volna. De nem Charles Seifredet! Míg várt minket, levágott egy rezgőnyár-faágat – és sípot faragott. Mikor megérkeztünk, vajon a szúnyogokat kergette? Nem, a sípját fújta. Megtartottam azt a sípot, hogy emlékeztessen egy olyan emberre, aki pontosan tudja, hogy mekkora fontosságot tulajdonítson az apróságoknak.

Hagyjuk abba az idegeskedést, mielőtt tönkremegyünk bele!

(Részletek Carnagie, Dale:  Sikerkalauz 2. Ne aggódj, tanulj meg élni! című könyvéből.)

 

Written by