Hogyan jönnek létre a sérüléseink?

Minden, amit nem elfogadásban élünk meg, felhalmozódik a lélek szintjén

A lelkünk azt akarja, hogy elfogadjuk önmagunkat képességeinkkel, hiányosságainkkal, erősségeinkkel, gyengeségeinkkel, vágyainkkal, személyiségünkkel együtt. Minden, amit nem elfogadásban élünk meg, felhalmozódik a lélek szintjén.

Amíg egy tapasztalatot nem elfogadásban élünk meg, vagyis ítélkezve, bűntudattal, félelemben, megbánással vagy az elfogadás hiányának bármilyen formáján keresztül, addig újra és újra olyan körülményeket és személyeket fogunk magunkhoz vonzani, amelyekkel ismét ugyanazt a tapasztalatot éljük meg.

Különbséget kell tennünk egy tapasztalat elfogadása és önmagunk elfogadása között.

Hogyan?

Mikor felismerjük, hogy egy tapasztalat számunkra ártalmas következményekkel jár, ahelyett, hogy megharagudnánk magunkra vagy másra, egészen egyszerűen el kell fogadnunk, hogy ezt választottuk. Döntünk arról, hogy “ezt többet nem akarom átélni”.

Vegyünk például egy lányt, akit elutasított az apja, mert inkább fiút akart volna. Ebben az esetben a tapasztalás elfogadása azt jelenti, hogy megengedi az apjának a fiú utáni múltbéli vágyat, és az ő elutasítását.

Önmaga elfogadása abból áll, hogy megengedi magának az apjával szemben táplált múltbéli haragot, és hogy megbocsát magának ezért. Semmilyen ítéletnek nem szabad maradnia benne az apjával vagy önmagával szemben – csak együttérzésnek és megértésnek mindkettejük szenvedő része iránt.

Onnan fogja tudni, hogy a tapasztalat teljes egészében rendeződött, hogy akkor majd megengedi magának, hogy olyasmit tegyen vagy mondjon, ami valaki másban az elutasítás élményét kelti (noha nem szándéka, az eredmény mégis lehet ez, ha a másik az elutasítás sérülésében szenved).

Onnan is tudhatjuk, hogy a helyzet valóban rendeződött, és sikerült azt elfogadásban megélnie, ha az illető, akit “elutasított” nem haragszik rá, és tudja, hogy mindenkivel megtörténik, hogy élete bizonyos pillanataiban elutasít valakit.

Észrevetted már, hogy amikor valakit vádolsz valamivel, ő ugyanazzal vádol téged?

Csak rajtad múlik a döntés, hogy urává válsz-e az életednek, és nem hagyod, hogy az egód irányítson. Azonban ahhoz, hogy mindezzel szembenézzünk, sok bátorságra van szükségünk, mert ezzel elkerülhetetlenül érinteni fogunk régi sérüléseket. Ezek nagyon fájdalmasak lehetnek. Minél jobban szenvedünk egy helyzetben vagy egy bizonyos emberrel, annál messzebbről jön a probléma.

Mindannyiunknak szüksége van arra, hogy elfogadja magát. Ám kicsivel a születésünk után észrevesszük, hogy amikor önmagunk akarunk lenni, az zavarja a felnőttek és a szeretteink világát. Ebből arra következtetünk, hogy ez nem jó, nem helyes. Ez a felfedezés fájdalmas, és dührohamokat idéz elő  a gyermekeknél. Ezek mára olyan természetesek lettek, hogy elhittük, hogy természetesek. Gyermekkori vagy kamaszkori válságnak nevezzük őket.

Lehet, hogy az emberek számára mindennapivá váltak ezek a válságok, de semmiképpen sem természetesek.

Annak a gyereknek, aki természetesen viselkedik, kiegyensúlyozott, és joga van önmagának lenni, nincsenek ilyen rohamai. Sajnos ilyen gyerek, alig létezik.

A gyermekek többsége négy szakaszon halad át:

  1. Miután létezése első fázisában megismerte az örömöt, melyet akkor érez, ha önmaga lehet,
  2. megismeri a fájdalmat, amikor nem áll jogában önmaga lenni.
  3. Ezután következik a válság és a lázadás időszaka.
  4. Majd a gyerek, hogy enyhítsen a fájdalmán, visszavonul, és végül új személyiséget hozzon létre, hogy azzá váljon, amit a többiek akarnak tőle.

Bizonyos emberek egész életükben megragadnak a harmadik szakaszban, vagyis folyamatosan ellenszegülnek, haragszanak vagy válságban vannak. Olyan új személyiséget hoznak létre, ami megvédi őket, a második szakaszban átélt szenvedéstől.

Öt sérülés

Minden emberi szenvedést össze lehet sűríteni az öt sérülésben.

  1. Elutasítás
  2. Elhagyás
  3. Megalázás
  4. Árulás
  5. Igazságtalanság

A belső sérülést egy olyan, a kezeden lévő sebhez hasonlíthatjuk, mely már régóta létezik, de te nem figyelsz rá és elmulasztod begyógyítani. Inkább leragasztod egy tapasszal, hogy ne lásd.

Tényleg azt gondoltad, hogy ez a megoldás? Természetesen nem.

Valahányszor valaki megérinti a kezedet, noha védi a tapasz, nagyon fájni kezd a sebed.  Felkiáltasz, hú ez nagyon fáj. Valóban fájdalmat akart okozni neked ez az ember? Nem. Azért szenvedsz az érintéstől, mert úgy döntöttél, hogy nem foglalkozol a sérüléseddel. A másik nem felelős a fájdalmadért.

Ez minden sérüléssel így van.

Számos alkalommal érezzük magunkat elutasítva, elhagyva, megalázva, hisszük magunkat igazságtalanság áldozatának. Valójában valahányszor úgy érezzük magunkat, hogy megsérültünk, az egónk hiteti el velünk, hogy ez valaki más miatt van.

Így hát megpróbáljuk megtalálni a hibást. Van, hogy úgy döntünk: mi magunk vagyunk a hibásak, miközben valójában ez ugyanannyira nem igaz, mint amikor valaki mást vádolunk.

Az életben nincsenek bűnös, csak szenvedő emberek.

Mindinkább vádoljuk magunkat vagy másokat, annál inkább ismétlődik ugyanaz a tapasztalat. A vádolás csak boldogtalanná tesz minket. Ha viszont együtt érzéssel tekintünk az ember szenvedő részére, az események, a helyzetek és az emberek elkezdenek átalakulni.

(Részletek Lisa Bourbeautól.)


EGYÉNI FEJLESZTŐ BESZÉLGETÉSEK A BOROSTYÁN ÖNFEJLESZTŐ MŰHELYBEN

Mivel fordulhatsz hozzám?

ThetaHealing® konzultáció

ThetaFloating coaching ülés

 

 

Written by