Házak – Az ember sohasem véletlenszerűen választ ki egy helyet

“Elvarázsol engem is ez a hely, persze, de tudom, hogy az egyik vonzereje pontosan az, hogy egyensúlyba hozza az amerikai életemet. Nem szeretném elhagyni Amerikát akkor sem, ha megtehetném.

Elég nehéz az otthoni munkám, de nagyon szeretem csinálni, és igaz, hogy San Francisco nem a szülővárosom, de gyönyörű hely. Szeretek ott lakni, a földrengésveszély ellenére.

Amikor itt vagyok, úgy érzem, kiszabadulok az őrületből, az erőszak világából, Amerika szürreális poklából, meg a saját túlságosan betáblázott életemből.

Eltelik majdnem egy hónap, mire észreveszem, hogy valamiféle görcstől szabadultam meg, amelyet már észre sem veszek, amikor otthon vagyok. Szóval, amikor megjövök, még a pulzusom is lelassul, komolyan.

De akkor is úgy érzem, hogy a gondolkodásom csak otthon fejlődik, a saját kultúrámban, ott, ahol a saját múltam vesz körül.

Amikor otthon kell vasalni, vagy ezüstöt fényesíteni, vagy porszívózni, mindig azt gondolom, hogy a házimunka időpocsékolás, lenne fontosabb dolgom is, jegyzetelés, felkészülés az előadásaimra, dolgozatjavítás, írás, mert a munkám az egyetemen teljes embert kíván. A házimunka olyankor tényleg teher. Néha szenvednek is a szobanövények rendesen.

Itt vajon miért dúdolgatok önfeledten, miközben ablakot pucolok? Ráadásul, jó nagy veteményes kertet is tervezek. És varrni is fogok. Legalább egy finom kis függönyt a fürdőszoba üvegajtajára. Ennek a háznak minden négyzetcentiméterét úgy fogom ismerni, mint a saját testemet, vagy mint a kedvesemét.

Helyreállítás… Szeretem ezt a szót. Helyreállítjuk a házat, a földet, és talán önmagunkat is. Pedig az életünk enélkül is teljes.

Attól döbbenek meg a legjobban, hogy ilyen hihetetlen lelkesedéssel vetjük bele magunkat itt a munkába. Amikor benne vagyunk, már nem gondolkozunk rajta, hogy miért csináljuk. Ez az izgalom, ez a fanatizmus nem engedi, hogy rákérdezzünk a lázas tevékenység valódi értelmére. De tudom, érzem, hogy megvan a gyökere, amely kiirthatatlan, mint a szikla köré fonódó óriási gyökerek.

Eszembe jut Bachelard könyve, A tér poétikája. Nincs itt velem, csak néhány jegyzetfüzetbe másolt sora.

Úgy ír a házról, mint az emberi lélek elemzésének eszközéről.

Visszaemlékszünk a szobákra, amelyekben laktunk, s ez segít abban, hogy belakjuk önmagunkat.

Nagyrészt egyetértek azzal, amit a házakról mond. írja, hogy milyen furcsán „suhan” a napfény, amint bekúszik a szobába, ahol az ember éppen egyedül van.

Bachelardnak azzal a gondolatával is mélyen egyetértettem, hogy a ház elsősorban a benne álmodót védelmezi; a házak, amelyek fontosak nekünk, biztosítják, hogy nyugodtan aludjunk a falaik között.

Ez az egyetlen hely, ahol képes vagyok reggel kilenckor is szundítani egyet. Lehet, hogy ez az, amit Bachelard „mély álom élményből fakadó nyugalomnak” nevez? Alig telik el itt az első hét, máris annyi energiám van, mint egy tizenkét éves gyereknek.

A ház képzete bennem mindig nagyon ősi képekhez kapcsolódott.

Bachelardtól megtanultam, hogy azok a házak, amelyek nagy hatással vannak ránk, visszaviszik a lelkünket a legelső házhoz. Én ezt úgy értelmezem, hogy a legelső ház jelenti az „én” legkorábbi átélésének élményét is.

Különben is, a délieknek van egy eleddig felfedezetlen génjük, amely azért a meggyőződésükért felelős, hogy a hely maga a sors.

Ahol vagy, az vagy.

Minél közelebb áll a szívedhez egy hely, minél mélyebben van benned, annál jobban összefonódik vele az identitásod, az egész lényed.

Az ember sohasem véletlenszerűen választ ki egy helyet – a hely, amelyet választ magának, elárulja, mi az, amire valójában vágyik.

Mivel nagyon jól érzem magam abban a lakásban, nem is tudtam, hogy hiányzik valami az életemből.

Ez a ház helyreállította bennem anyám ösztöneit – a lekvárfőzéssel megőrzőm a nyarat -, és az időérzékem is helyrebillent. Ezért tudok örömet találni az ablakpucolásban is. Ebben a házban szabadok az álmaim.”   (Részletek Frances Mayes: Napsütötte Toszkána avagy otthon Olaszországban című könyvéből.)

Written by